Dido : Szédülés
Me 2005.01.04. 17:04
Ezt egyszer magyarórára írtam, az osztálytársak ismerhetik..
Dido : Szédülés
Megint elmegyek abba a kedves múzeumba a szálloda utcájában. Nagyon jó képek vannak ott.
Jegyet váltok. Pontosabban, a bejáratnál a jegyárusnak a képtár-bérletemet sem kellene felmutatnom, hisz már ismerjük egymást.
-Hogy vagyunk Kálmán? Miujság-miujság? –kérdezi tőlem barátságosan.
-Jajj uram, hisz tudja. 20 éves vagyok, se munkám, se lakásom, se feleségem, a szüleim pedig Londonban maradtak. Hogy lehet egy ilyen ember mondja? - fakadok ki hirtelen.
-Ugyan Kálmán! Ne keseredjen el! A becsületes embernek mindig jóra fordul a sorsa. Jajj, igen, akartam is mondani: új kép jött hozzánk. Szerintem tetszeni fog magának! – biztat és rám kacsint.
Szeretek ide járni. Csak lassan megyek körbe-körbe az épületben, nézegetem a szebbnél szebb képeket. Egy jó órás séta után elfáradok. Még mindig nem találtam meg azt a képet, amiről a pénztáros beszélt. Leülök egy padra. Elmerülök a gondolataimban, közben azért nézelődöm is. Egyszer csak egy addig nem látott képre téved a tekintetem. Bár tudom, még sose láttam, mégis ismerősnek tűnik. Az az épület ott hasonlít a szállodámra. Igen-igen, és az pedig maga a képtár! Fölállok, közelebb megyek. Innen még egy képet is egészen tisztán ki lehet venni. S az vajon mit ábrázolhat? Az az ember ott a látogatók között teljesen olyan, mint én múlt szerdán.. Különös érzés fog el. Modellt álltam volna valakinek, úgy, hogy nem is tudtam róla? Visszahátrálok a padomhoz, mert egy furcsa szédülés kerít hatalmába. Ez lehetetlen. A sors keze? Vagy csak egyszerű véletlen? Nem tudom. Visszarohanok a pénztárhoz.
-Mondja uram, –kérdezem az immár barátommá lett pénztárost- mikor készült az az új kép, amiről beszélt?
-Ezt nem lehet pontosan tudni.. Aki behozta, az viszont egy olyan magaforma - ujabb kacsintás - fiatalember volt, azthiszem itt lakik, szemben.
-Nagyon köszönöm! –vetem oda az öregemberhez rohanás közben.
Feltépem az ajtót és elindulok a szemben lévő ház felé. Az úttesten több autó is dudál, mikor elrohanok előttük. A ház magas társasház, kívülről is elég tekintélyes és elegáns, kivéve a tetőteret. Egy villanás –oda kell mennem!- és már rohanok is tovább.
Futok fölfelé, párosával szedem a lépcsőket. Az utolsó lépcsőfordulóban újra elfog a szédülés, amit a múzeumban éreztem. Annyira meglep az, hogy forog velem a világ, hogy a lépcsőre rogyom. Ezután óvatosabban lépkedek fölfelé, az összes lépcsőfok recsegésre összerándulok. Végre elérem a tetőtéri ajtót.
Kezem már éppen kopogásra emelném, mikor kinyílik az ajtó. Egy ember áll mögötte. Egy magas, 20 éves-forma, megfáradt, de mégis valahogy eleven ember. Egyetlen furcsaság van csak rajta. Pontosan úgy néz ki, mint én. -Szia! –köszön, mint egy régi ismerősnek- Már nagyon vártalak…
|