Egyedül ült a lépcsőn. Bizonytalan hüppögése zokogássá fajult, s még a sűrűn felverődő esőcseppek sem tudták berekeszteni a könnyek kifogyhatatlannak tűnő árját. Őt siratta. Őt, aki elment és így itt tudta hagyni, ilyen magányosan és elveszetten. A távoli fák közül a tenger illatát hozta felé a viharos szél. A tenger.. Milyen jó is volna belevetnie magát a hullámok közé, nemtörődni semmivel és senkivel soha  többé! Ehelyett itt ül tehetetlenül a lépcsőn, és boldogtalanságát csupán zokogásával tudja kifejezni. A haja az arcára tapadt, ruhája a magába szívott rengeteg víztől nehéz volt. Könnyek és esőcseppek csorogtak le az arcán, amiket ő már meg sem próbált letörölni. Úgy érezte, hogy mindennek vége.

Ekkor mellé lépett Dávid. Dávid, aki mindvégig ott volt mellette, aki végig segítségére volt, s akit sosem tudott igazán komolyan venni. Pedig tudta, hogy a fiú szereti őt, érezte, mint ahogy a halálos beteg is érzi a vég közeledtét. Dávid.. Ezernyi boldog együtt töltött perc jutott hirtelen az eszébe;amikor a ragyogó napsütésben Dávid lökte őt a hintán, mikor a folyónál viháncolva pancsoltak a vízben, vagy amikor a futó nyári zivatarban együtt rohangáltak a réten. Dávid élete minden gondtalan percében jelenvolt. Dávid, a gyerekkori jóbarát, akire mindig számíthatott és aki mindig ott volt, mikor hatalmas szüksége volt rá. Dávid..

És most ott állt mellette, nem kérdezett semmit, nem szólt egy szót sem, csak leült, levette a dzsekijét, ráterítette és szorosan magához ölelte a lányt.

-Ne félj! -szólalt meg mégis.- Itt vagyok. Ő nem érdemelt meg téged, de mostmár minden rendben lesz.

És a lány -az öleléstől? a kedves hangtól? ki tudja!- érezte, hogy előbb vagy utóbb de tényleg minden rendbe jön.