Dido : Untitled

Azt mondták, hogy naív vagyok. Hogy mindig bedőlök az embereknek.

Hogy nem látom, ami a szemem előtt folyik, mert azt hittem szeretnek.

Ma már tudom; ez csak egy csacsi kislány képzelgése volt.

Azt hittem minden szép, és az égen nekem ragyog a hold.

De átvertek. És én –a naív- elhittem. Mindent. Az utolsó szóig.

Mostmég fáj. Mostmég nem értem. Mostmég nem tudok szólni.

De hát tudtam, hogy ez lesz! Egyszer föl kellett már ébrednem.

Minnál többet álmodsz, annál nagyobbat koppansz. És én tudtam ezt. Éreztem.

Azonban kizártam minden rosszat. Csak a jót habzsoltam nagy kanállal.

Nem láttam, mert nem akartam látni. Csak éltem az életem és nem törődtem a halállal.

Hiába volt minden. Fölébredtem. „Fölnyitották a szemem.”

(Ó, bár ne tették volna!) Jó, tudom tévedtem, nem ilyen édes az életem.

Nem érdekelnek. Gondoljanak, amit akarnak, én visszateszem a rózsaszín szemüvegem