Dido : Magány

Egyedül vagyok.

De nemtudom miért.

És azt sem, hová tűntek a többiek.

Egyedül hagyott.

Szavait szinte hallom még,

Mint búcsúzott, talán egy órája, talán az előbb.

Egyedül vagyok.

Még zúg fülemben ezernyi kedves bókja,

S még talán nem is vagyok magányos igazán.

Hát itt hagyott.

De nem hirtelen, s haragosan ment el.

Csak elment. Itthagyott. S most magányos vagyok.

Nélküle nem vagyok magam,

Hisz mindig Őt érzem, látom és hallom.

Néha nem fáj, hogy itthagyott,

Néha kínzón szívembe mar.

A hiánya és a vágyakozás egy kedves mosolyra

Lelkemet egy mély, feneketlen kútba sodorja.

S onnan kiáltom, csak mit szívem diktál:

Kedvesem! Írjál már! Írjál!