Dido : Érintések

Csak dumálgatunk. Különben tök uncsi lenne ez az ünnepség. 150 éves a suli, na bumm. Különben is, már vagy 150szer megünnepeltük. Így hát dumálgatunk. Mindenféléről, suliról, tanárokról, zenéről. Azért így túl lehet élni ezt a jubileumot is. Éppen egy kérés közepén tartok, mikor oldalra hajtom a fejem és kérőn ránézek. Ő is visszanéz.
Úristen! Csak nézem, észre sem vettem, hogy közben félbehagytam a mondatom. Megbabonáz a tekintete. Elakad a szavam, az egész testem remegni kezd. Mindez egyetlen pillantásától.. A pillanat hevében mindkét ekzemmel megfogom a kezét. Még mindig néz. Olyan valószínűtlenül gyönyörű szeme van. Ő is szinte átöleli kezével az enyémet, és ujjaival finoman végigsimít a kézfejemen. Olyan puhán, olyan.. Olyan finoman. Minden porcikám reszket.
Hirtelen -mintha egy hosszú álomból ébrednék- magamhoz térek és elkapom a tekintetem és a kezeimet is. Mit tettem?
Mintha mi sem történt volna, tovább kérdezi a történetet, amit meséltem neki. Néha rá-rápillantok, ő is rám. Kicsit kijózanodva tovább beszélek. Ő óvatosan megint a kezem felé nyúl. És én hagyom. Újra elérzékenyülök. az eddig sosem tapasztalt varázs újra a hatalmába kerít. De a kis hang a fejemben azt mondogatja: Nem lehet! Nem szabad! Újra csak elhúzom a kezemet.
De ő nem hagyja magát, újra és újra megfogja a kezem. És kezeim egyre tovább nyugszanak az ő hatalmas, egyszerre megnyugtató és megindító tenyerében.
Imádom őt. Minden egyes próbálkozásáért egyre jobban. Imádom, hogy nem adja föl, hogy próbálja, sokadszorra is ugyanúgy, ugyanolyan puhán és kedvesen. Minden érintés ledönt egy kicsit a gátból, ami bennem van. De a hang nem hagy nyugodni, ezért mindig elkapom a kezemet. És ilyenkor mindig félek; mi lesz, ha nem próbálja újra? De mindig megint hozzámér. És minden mozdulatával közelebb kerülök hozzá.
Megint elhúzom a kezem és lehajtom a fejemet is úgy, hogy a hajam a szememebe hullik. Ő erre az állam alá nyúl és fölemeli a fejemet. Kezével a fülem mögé fésüli a tincset és utána is arcomon hagyja, míg másik kezével végigsimít a karom, a vállamtól le egészen a kézfejemig. És megint megfogja a kezem. Aztán rám néz.
Megint az a pillantás, mint az előbb. A tekintete az enyémbe fúródik és nekem ettől a szívem hatalmasakat dobban és a lélegzetem is elakad. Csak remegek, nemtudom hol vagyok, nemtudom ki vagyok, nemtudom mit akarok, csak nézem. Az a szempár egy másik dimenzióba röpít, ahol nem létezik más,csak ő és én, és nincs idő és tér és nincsenek emberek, nincsen levegő és nincs Nap és nincsenek évszakok és problémák és kétségek sincsenek. Csak Ő van és Én. Úgy érzem minden pillanatban meghalok, de a nézésétől minden pillanatban ujjá is születek.
Nemtudom mennyi ideig álltunk így, kéz a kézben, elmerülve egymás szemében, de érzem ,hogy meg kell törnöm ezt a pillanatot, különben remegni kezd a föld és hatalamas robbanások között ránkzuhan az ég.
Keze még mindig az arcomon, így csak elfordítom egy kicsit a fejem és megpuszilom a tenyerét. Ő végigsimít az arcomon, elmosolyodik és kezét még mindig az államnál tartja.
Én már tudom, hogy nem lehet ez atörténetünk vége, hogy ennek még folytatódni kell. És mivel eddig ő „küzdött” a folytatásért, most nekem kell lépnem. Megfogom az eddig arcomon pihenő kezet, megfordítom és a kézfejére is adok egy puszit. Aztán elfordítom a fejem és puszilom először az arcát, majd a szemét, a honlokát, a szája szélét, a szemhéját, az állát, végül, mikor már érzem, hogy minden további mozdulat időhúzás lenne, a száját is.
Az ajka selymes és lágy, mint ahogy az érzés is, amit ez a csók kelt bennem.
Nagyon-nagyon szeretem!