Dido : Az Éj Gyermeke

Egyedül mész az utcán. A Notre Dame harangjai az utolsókat kondulják. Éjfél van. A város ilyenkor már sötét és csöndes. Talán egy kicsit túl csöndes is..
Félsz. Három utcáról megéreztem a félelmedet.
Tudod, az hozott ide. Mostmár a nyomodban vagyok. Egy árnyat látsz elsuhanni. Én vagyok az. Végre! Sikerült olyan közel mennem, anélkül, hogy pontosan megláttál volna, hogy a te primitív idegeid is képesek érzékelni. Most jön a kedvenc részem.
Egyre gyorsabban mész, de még így is lassú a lépted nekem. Azt szeretem, mikor már futtok és még bíztok benne, hogy megmenekülhettek.
Gyerünk már! Fuss! Menekülj előlem, mert én vagyok minden félelmed, én vagyok az, akitől óva intettek, én vagyok a sötétség maga, én vagyok a gonosz, én vagyok Az Éj Gyermeke.
Hát fuss, fuss már végre, ha ennél közelebb megyek már én sem fogom tudni megállítani magam, kérlek menj, fuss már, gyerünk, rohanj, most még van bennem egy kicsi az emberből, mostmég meg tudok itt állni és megvárni, míg elrohansz.
De nem. Nem hallod?! Ne! Ne fordulj meg, ne, várj, ne, ne nézz rám!
Késő. Megláttam a félelmet a szemedben. Egyesek azt gondolják, a legősibb érzés a szeretet. Tévednek. A Félelem a legrégibb, a Félelem. Már az ősember is, mikor szembekerült valami erősebbel, valami hatalmasabbal, már ő is félt. És a Félelem, a ti félelmetek, a Te félelmed az, ami éltet.
Már nem gondolkodom, nem vagyok képes gondolkodni, elvesztem, az ösztöneim magukkal ragadnak, mámorító érzés, jobb minden drognál. Én vagyok a gonosz, én vagyok a sötétség, én vagyok Az Éj Gyermeke!
Te meg csak nézel rám, már nem félsz, mert végre rájössz arra, amire előtted még egyik áldozatom se, soha: csak játszottam veled. De tudod mit?! Már nem érdekel, hogy félsz-e, Az Éj Gyermeke nem ismer irgalmat! Könyörtelenül megharaplak.